NEM MINDEN ARANY, AMI FÉNYLIK

Előre szólok, hogy teljesen szubjektív véleményt tartalmazó írás következik, amiben a saját, nem biztos, hogy politikailag korrekt véleményemet közlöm. Sok esetben a filmek és alakítások ismerete nélkül. Pontosabban annak tükrében, hogy bár nem láttam minden jelöltet, de ismerem a róluk írt kritikákat és véleményeket.

Mivel mással is kezdhetném az idei Oscar-jelölésekről szóló értekezésemet, mint a tegnapi nap legjobb hírével, vagyis azzal, hogy Enyedi Ildikónak hála ismét ott vagyunk a versenyben. Zsinórban harmadszor lesz magyar jelölt az Oscar-gálán, és még nagyobb az öröm így, hogy a Testről és lélekről nem tűnt egyértelmű favoritnak a kategóriájában. Pedig csodálatos film, és megérdemelten került be az elit ötösbe. Innentől a győzelem már csak egy lépés, és ha figyelembe vesszük, hogy a kategória jelöltjei között egyetlen film van, amit nő rendezett, akkor a jelenlegi közhangulat és a szezon eddigi eseményei alapján okkal bizakodhatunk.

És el is érkeztünk ahhoz a témához, amiről szeretnék tényleg őszintén beszélni, még akkor is, ha sokan nem fognak egyet érteni velem. Hollywood aktuális slágertémájáról van szó: a saját hangjukat megtaláló nők felemelkedéséről, a szexuális visszaélésekkel való leszámolásról, és a nemek közti egyenjogúság kiharcolásáról. Azt gondolom, hogy minden alkalommal, amikor feljön ez a téma, és nagyon örülök, hogy sokszor feljön, nálam nagyobb támogatója ennek a mozgalomnak és ennek a történelmileg fontos fordulópontnak kevés van a környezetemben. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire fontos, hogy végre téma lett egy olyan dolog, amiről eddig nem lehetett beszélni. Sokan érthető okokból nem is mertek. És nem csak Hollywoodban lett téma, hanem a baráti körömben, otthon, a munkahelyemen. Én minden vitának örülök. Számomra ez a legfontosabb üzenete a metoo kampánynak és a Time's Up mozgalomnak. Az, hogy beszéljünk róla, ha nem is értünk egyet, akkor is. Én mindig azon az állásponton leszek, hogy végre eljött az a pont, amikor ki lehet mondani, hogy eddig, és ne tovább! Elég a nők tárgyaisításából, lenézéséből, kizsákmányolásából, kihasználásából, és sajnos sok esetben megalázásából és bántalmazásából.

Ugyanakkor azt is gondolom, hogy az, amivé Hollywoodban vált ez az ügy, az már sokszor inkább elbagatelizálja a kérdést, semhogy megoldást keresne egy valós problémára. Nem fogja megváltani a világot az, hogy Oscarra jelölnek egy nőt rendezőként, ahogy az sem, hogy egy szexuális visszaéléssel vádolt színészt nem jelölnek. Ez nem előrevisz, hanem vissza. Lealjasít egy komoly témát a szégyenkezve kárpótlás, a képmutatás szintjére. Ráadásul ellenérzést vált ki azzal, hogy megkérdőjelezi a valódi teljesítményt. És ez a bajom az idei Oscar-jelöltekkel.

Félreértés ne essék, attól még, hogy rajongok az Oscar-díjátadásért, ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok vele kritikus. Sőt. Nem most ébredtem rá arra, hogy mennek itt a dolgok. Tudom, hogy az egész egy kampányon, egy jól működő PR-gépezeten alapul, ahol aki hangosabban tolja, az sokra viheti. Tudom, én pont ezt a részét, a díjhoz vezető marketinggel kikövezet utat szeretem benne, a statisztikákat, az aktualitást, a tényezőket, a kampányt. Ugyanakkor mindig felemás érzésem támad, amikor a vegytisztán hollywoodi médiacirkuszba más elemek is keverednek.

Mint pár éve a feketék ügye, amikor az Oscaron zsinórban két éven át nem jelöltek afroamerikai színészt. Óriási felháborodás lett belőle. Rasszista az Akadémia! Ez nem mehet így tovább! Megoldást kell találni. Egyébként megnézte bárki azt a két évet? Volt kiemelkedő fekete alakítás? Elsőre Idris Elba jut eszembe a Beasts of No Nation című filmből, akire azt mondanám, ott lett volna a helye, de egy Netflixes mozival (a streamszolgáltató nem barátja az Akadémiának) egy fehér színész esetében is remegett volna a léc, pláne egy ilyen, nem éppen szerethető karakterrel. És ott volt még David Oyelowo a Selmáért, de a film nem volt elég népszerű (bár kapott kárpótlásból egy legjobb film jelölést), a fiatal színész pedig nem volt elég nagy név ahhoz, hogy beférjen a főszereplők közé. Több esélye lett volna, ha fehér lett volna? Nem hiszem. 

Aztán tavaly, amikor már minden ettől volt hangos, a feketéket kárpótolták. Hirtelen minden színészi kategóriában lett fekete jelölt, sőt kettőben győztes is, és az ügy el lett intézve. Valóban megváltoztatott ez bármit? Az egyébként csodálatos Octavia Spencert jelölni A számolás joga teljesen jelentéktelen mellékszerepéért? Odaadni nagy lelkiismeret-furdalásunkban a díjat a meleg fekete fiúról szóló filmnek, még akkor is, ha sok más kategóriában kimondtuk, hogy a La La Land volt a kedvencünk? Más lett a világ? Több fekete rendező, forgatókönyvíró kap lehetőséget? Nem hiszem. Ezek után a tavalyi évben két olyan felkapottabb film volt, amit afroamerikaik hoztak tető alá. Mindössze kettő! Mondjuk mindkettő jelölt is lett az idei Oscaron pár kategóriában. De ennyi. Itt véget ér a történet. Vajon ez elég? Pár Oscar-jelölés? Vajon jót tett tavaly a Moonlightnak, hogy ilyen körülmények között nyert? Nem fogják mindig úgy emlegetni, mint a kárpótlások évének győztesét (vagy az eltévesztett boríték incidens egyik áldozatát)? Vajon okos dolog volt az egészen elképesztő Viola Davist a mellékszereplők közé száműzni egy főszereppel csak azért, hogy biztosan nyerni tudjon? Jó üzenete van ennek? Nem vagyok benne biztos, még akkor sem, ha szerintem a Moonlight volt az év legjobb filmje, Viola Davis alakítására nincsenek szavak, Mahershala Ali nagyszerű karakterformálástól pedig még most is kiráz a hideg.

És ez a gondom idén is. A megfiatalított Akadémia reagált az aktuális történésekre, elkötelezte magát, példát statuált, és fejet hajtott. Csakhogy engem mindig zavar az ilyen hozzáállás. Mert nekem Pilátus jut eszembe róla, ahogy a kezét mossa. És Babits Mihály... mert bűnösök közt cinkos, aki néma. Szerintem ezek a gesztusok mindig a saját lelkiismeret tisztára mosásáról szólnak. És számomra az az üzenet, hogy mind tudtuk, nem tettünk semmit, de tessék, most jófejek leszünk, és megkapjátok, amit akartok, csakhogy észrevegyétek: mi veletek vagyunk. Szerintem mindig ott a leghangosabb, a leglátványosabb a jóvátétel, ahol valaki a saját bűneit leplezi vele. Mert aki nem bűnös, az igenis kimondhatja, hogy szerinte nem Greta Gerwig volt a legjobb rendező tavaly. Mert nem kell félnie a következményektől. Aki nem képmutató, az mondhatja azt, hogy azért nem ez volt Christopher Plummer karrierjének legnagyobb alakítása. És igenis felvállalható, hogy James Franco egészen zseniális a The Disaster Artistban, pláne úgy, hogy rá még nem is bizonyítottak konkrét vádakat. De valahogy ez elveszett, és egy picit a boszorkányüldözések hangulatát idéző, nyomás alatt tett kinyilatkoztatások ideje jött el. Mindenki meg akarja mutatni, hogy a jó oldalon áll. Mindenki tisztára akarja mosni a kezét. Mert ne legyünk naivak! Hollywoodban mindenki tudta, milyen ember Harvey Weinstein és Kevin Spacey. Mindenki tudott ezekről az ügyekről, hiszen maguk a botrányt kirobbantó színésznők is közel 25 éve próbálják hallatni a hangjukat ezzel kapcsolatban. Mindenki tudott Casey Affleck botrányáról is, de tavaly ez még nem volt téma, így megkaphatta az Oscart. Idén nem is lenne jelölt. Pedig kevesebb lett ettől az alakítása? Nem, egyszerűen csak ő volt a legjobb. Én fontosnak tartom elkülöníteni az alkotó művészt a valódi személyiségétől. Egyrészt utóbbira nincs rálátásunk, szóval számunkra ők mindig is művészek lesznek, akiknek a munkáját ítétlhetjük meg. De azt, hogy a botrányaik elhalványítsák a tehetségüket, én nem tudom elfogadni. Komolyan azt gondolja bárki, hogy a Közönséges bűnözők vagy az Amerikai szépség rosszabb film lett attól, mert Kevin Spacey-ről kiderült, hogy egy féreg? Levon ez bármit az alakításaiból? Ezt sem hiszem.

De nézzük most már tényleg a jelölteket, és hogy mivel is van problémám idén.

A LEGJOBB FILM kategóriával kezdem. Nagyon örülök neki, hogy idén a kilenc jelöltből négy film is női főszereplő köré épül (The Shape of Water, Three Billboards, Lady Bird, The Post). Mert ez egy fontos lépés. Hogy magas színvonalú filmekben, jól megírt történekkel, kidolgozott karakterekkel meséljen a mozgókép arról, mennyire összetett és izgalmas lények is a nők. Örülök neki, hogy van olyan film is a jelöltek között, amit nő rendezett (Lady Bird), mert ez szintén fontos. Hiszen mi tesz hitelesebbé egy lány útkereséséről szóló mozit annál, minthogy maga a lány rendezett belőle egy szívmelengető filmet. Sajnálom viszont, hogy ebben a témában az egyik legszokatlanabb és legmegosztóbb darab, a hirhedt korcsolyabajnoknő életét virtuóz módon bemutató I, Tonya lemaradt a listáról. Azon kívül, hogy nagyszerűnek tartom a filmet, azért is fáj ez egy kicsit, mert azt üzeni, hogy ha nőként nem vagy szimpatikus, és nem az igaz ügyért harcolsz, akkor nem vagy izgalmas (tudom, hogy a Three Billboards hősnője sem egy csupaszív karakter, céljai miatt mégis könnyű vele szimpatizálni, ahogy a Lady Bird címszereplője is árnyalt, nem egyértelműen pozitív figura, de közben ő mégis szerethető, ellenben Tonya Hardinggal, akinek ez legyen a legnagyobb bűne). Azt is sajnálom, hogy a szívmelengetően gyomorbavágó The Florida Project sem lett jelölt, pedig szerény véleményem szerint sokkal jobb film, mint az előző évtizedből megmaradt, Oscarra írt, történelmi tabló, a Darkest Hour. De összeségében ez a kategória hozta a papírformát, és azt hiszem, elégedettek lehetünk az idei felhozatallal.

A LEGJOBB RENDEZÉS kategóriával kapcsolatban viszont maradtak bennem rossz érzések. Azzal kezdeném, hogy számomra mit is jelent a rendezés. Meglepően nehezen megfogalmazható szakma ez. Hiszen mitől jó egy film? Jó a sztorija, oké, de ez a forgatókönyvírót dícséri. Jók a szereplők, ez nagyrészt a színészek érdeme. Látványos, hangulatos, erre ott vannak a technikai szakemberek. A rendező viszont valahogy mindezek felett áll, ő irányít, ő mozgatja a szálakat, az ő elképzelése, víziója köszön ránk vissza a vásznon. Ő a produkció feje... vagy az a producer (hiszen nem véletlenül a producerek kapják a szobrokat a Legjobb film kategóriában)? Engem egy rendezés akkor tud megfogni, amikor azt érzem, hogy a rendező valóban hozzátett a filmhez. Nemcsak zseniálisan irányította a színészeit, a vágóját, az operatőrét, jól választott forgatókönyvet, hanem képes volt még ezen felül is mutatni valami pluszt. Virtuozitást, újító szellemet, szokatlan látásmódot, erőteljes atmoszférát. Én tényleg keresem ezt a filmekben. És nagyon örülök, amikor megtalálom. Christopher Nolannél megtaláltam. Bár nálam ő mindig pengeélen táncol a hatásvadászat kérdésében, de a Dunkirknél végig éreztem azt a barvúrt, ahogy közhelymentesen képes feszültséget teremteni, és azt a rá oly' jellemző sajátos technikát, ahogy az idővel tud játszani. Ez az első rendezői jelölés, azt hiszem kimondhatjuk, megérdemelte. Guillermo del Toro rendezői zsenialitásába sosem kötnék bele, A Faun labirintusa az egyik kedvenc filmem, és tudom, hogyan képes uralni szörnyektől hemzsegő, sötét világát az ő sebezhető érzékenysége, és hogyan képes megmutatni a szépséget a legborzasztóbb helyzetekben is. Ő is első rendezői jelölésének örülhet, és én is örülök vele. Paul Thomas Anderson meglepetésjelölését is látatlanban elfogadom, mert ő egy zseni, aki képes az egyszerűségből univerzális gondolatokat teremteni. Bármelyik filmjét vesszük is elő, teljesen más mozit kapnánk, ha nem ő rendezte volna őket. Jordan Peele és Greta Gerwig esetében viszont nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy számomra filmjeik (amiknek írói is) inkább jól megírt történetek, semmint maradandó rendezői bravúrok. Most ez azt jelenti, hogy nem bírom a feketéket és a nőket? Na, ne már! A Get Out legnagyobb érdeme a fordulatos, szokatlan sztori, a rasszizmus témájának újszerű megközelítése, de ez ott volt a papíron is, maga a rendezés nekem nem adott sokat hozzá, sőt számomra néhol kifejezetten popcornszagúvá, sablonossá tették a sztorit a filmes megoldások. A Lady Bird egy imádnivaló, nagyszerű film, ami azért működik, mert Greta Gerwig tökéletes színészeket választott a szerepekre, és mert részben a saját életéből merítette a történetet, ezért a filmet áthatja a forgatókönyvíró személyisége és személyes érintettsége. De ugyanakkor a színésznőből rendezővé avanzsált Gerwignek nagyjából annyi feladat jutott a forgatásra, hogy elindítsa a kamerát, és odafigyeljen, hogy a színészek tökéletesen visszamondják maróan életszagú, önreflektáló mondatait (egyébként Gerwig mindössze az ötödik nő, akit az Oscaron jelöléssel ismernek el ebben a kategóriában). Miattuk viszont lemaradt első rendezői jelöléséről Martin McDonagh, és bár nem láttam a Three Billboardsot még (a héten viszont fogom), de az előző filmjei (hahó, In Bruges, az megvan, ugye?) alapján azt gondolom, hogy neki van egy csakis rá jellemző fekete humora, ami a már-már szürreális túlzásoknak a tökéletes arányú megtalálására épül, és ami védjegyként köszön vissza a filmjein, és ez már önmagában is bravúr. Luca Guadagnino rendezői érdeme a Call Me By Your Name kapcsán pedig elvitathatatlan. Nemcsak az, hogy milyen szimbolikus képeket, paradicsomi hangulatot teremt a gyarló emberi érzelmek kontrasztjaként, hanem az is, ahogy a nézőpontokat váltogatja, ahogy egy-egy arcközelinek súlya van, nemcsak kötelező elemek. Arról nem is beszélve, hogy milyen megkapó érzékenységgel mutatja be az unalomnak azt az állapotát, amikor mindennél jobban vágyunk arra, hogy valami megtörténjen, de csak nem akar megtörténni. Amikor a forgatókönyvben annyi szerepel, hogy Elio szenved az unalomtól, az a filmben hosszú, szótlan perceket ölel fel, mégsem unalmas egy percig sem. Természetesen ez az én személyes elfogultságom és meglátásom, nem vitatom a jelölt rendezők érdemeit, kifejezetten szerettem a munkáikat, csupán csak úgy érzem, hogy néha az elvárások, az álszent példamutatás felülírja a valódi teljesítményt és bravúrt. 

A LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ mezőnyt látva egyik szemem sír, a másik nevet. Örülök annak, hogy a 22 éves Timothée Chalamet és a 28 éves Daniel Kaluuya befértek három veterán legenda mellé, mert mindketten zseniálisak voltak a szerepeikben. Ugyanakkor borzasztóan sajnálom James Francót, aki pont az akadémiai voksok leadása alatt keveredett botrányba, és bár akit megvádolnak, még nem bűnös, Hollywoodban erről kicsit másképp gondolkodnak. Mert őszintén azt gondolom, hogy emiatt nincs a jelöltek között. A Golden Globe-on még nyert, a Színészek Céhe még jelölte. A The Disaster Artistban Franco élete alakítását nyújtja a világ egyik legrajongottabb, de legrosszabb rendezőjének szerepében. Ráadásul nemcsak az alakítása zseniális, de a filmet áthatja az az elkötelezett odaadás, amivel tető alá hozta ezt a projektet (maga rendezte a filmet, és a testvérével illetve barátaival játszik benne). Én mindig szeretem, ha valaki szívét-lelkét beleteszi a munkájába, és igazságtalannak érzem, ha ezt egy bélyeg, egy skatulya miatt megpróbálják elvenni tőle. Sokan azt mondják, hogy a roppant szórakoztató The Disaster Artist nem volt elég jelentős film ahhoz, hogy eljusson az Akadémia tegjaihoz. Na már most meglepődnék azon, ha Denzel Washington Roman J. Israel Esq. című, a középszerűség bugyraiban elsüllyedt filmjét a többezer ítész közül akárcsak 100 is látta volna. Ellenben biztosan tudom, hogy ennél sokkal többen gondolhatták azt, hogy szép üzenet a legendás fekete színészt jelölni a botrányos aranyifjú helyett.

A LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ kategóriában Oscar-szempontból meglepő adat, hogy a jelöltek közül négyen is a legjobb film mezőnyének indulóiban játszanak. Ez így is történelmi pillanat (átlagban 1-2 olyan főszereplőt jelölnek, akiknek a filmjét is szerették), de még markánsabb lehetett volna ez a momentum, ha a már említett I, Tonyát is jelölik legjobb filmként. Azt hiszem, itt is papírformáról beszélhetünk, még akkor is, ha Jessica Chastaint sajnálom, hogy megint lemaradt egy megérdemelt nominációról. Viszont itt van Meryl Streep, aki már huszonegydszer jelölt. És bár James Francónak az is elég volt a mellőzéshez, hogy gyanúba keverdett, Merylnek nem ártott az, hogy sokan - köztük a metoo botrány egyik kirobbantója - megvádolták azzal, tudott Harvey Weinstein sötét titkairól, és mégis hallgatott, pedig az ő hangjára azért lehetett volna támaszkodni. Nem, Meryl Streep hosszas magyarázkodások és mentegetőzés után sértetlenül megúszta. Azért, mert legenda? Azért, mert imádják? Vagy azért, mert nő? A választ rátok bízom.

A FÉRFI MELLÉKSZEREPLŐk között egyetlen kisebb meglepetés van, bár erre is lehetett számítani, mégpedig az, hogy Christopher Plummer bekerült az elit ötösbe (ő lett minden idők legidősebb színész jelöltje 88 évesen). Egy olyan filmmel, amit más kategóriában nem jelöltek, vagyis nem szerettek annyira. Viszont ő jó benne, ez a kritikák alapján egyértelmű. De vajon ez elég a jelöléshez? Vagy sokat segített az ügyén az, hogy ebben a moziban Ridley Scott vele forgatta újra Kevin Spacey jeleneteit, miután a botránya miatt a kétszeres Oscar-díjas sztárt teljesen kivágták a filmből? Plummer kritikusi- és egyéb fontos jelölések nélkül, egyedül a Golden Globe politikailag korrekt nominációjával a zsebében ütött ki nagy riválisokat. És nekem fáj a szívem. Fáj a szezon végére kifulladt Armie Hammerért, aki nem kapott látványos szerepet a Call Me By Your Name-ben, de tökéletesen hozta azokat a finomságokat a hanglejtésével, a testtartásával, amik markánsan meghatározták karakterét, és azt gondolom, igencsak kellett az ő jelenléte ahhoz, hogy Timothée Chalamet az év legfantasztikusabb alakítását nyújtsa 22 évesen, az első jelentős filmes szerepében. És nagyon fáj Michael Stuhlbargért is, akinek ugyanebben a filmben a tavalyi év legemlékezetesebb mozis jelenetét köszönhetjük. Azt az egyetlen monológot, ahogy a fiával együttérző apaként felvázolja az elfojtás, az önvédő mechanizmusok és a lelki kiégés tragédiáját, senki nem fogja elfelejteni, aki látta, és egy igazságos világban rövid játékideje ellenére minden jelölési listán ott szerepelne a neve (nem mellesleg a legjobb film kategória három jelöltjében is játszott, nem értem, hogy mehettek el mellette szó nélkül). 

A NŐI MELLÉKSZEREPLŐK is hozták a papírformát. Lesley Manville-re számítottak talán a legkevesebben, de a kiváló angol színésznőnek kedvezett, hogy filmjét, a Phantom Threadet az előrejelzéseknél sokkal jobban szerette az Akadémia. Viszont egy dolgot mondjon meg nekem valaki, aki szintén látta a Mudbound című filmet. Mary J. Blige mire fel lett Oscar-jelölt? Szerettem a filmet, és azt gondolom, hogy a fantasztikus szereplőgárda bármelyik tagja jobban megérdemelte volna a jelölést. Mivel orrba-szájba jelölték, ezért a film alatt végig arra gondoltam, hogy vajon mikor jön már el Blige nagyjelenete, az ő ideje, egy hangsúlyos monológ esetleg... de nem jött. Az érzelmes arckifejezést láttam, néha érzelgősnek is éreztem, de ezen kívül semmit. Persze tudom, hogy egy népszerű fekete énekesnőről beszélünk, aki nem színész (viszont az első olyan személy, akit egyszerre jelölnek színészi és betétdal kategóriában Oscarra), és aki egy olyan filmben játszott, ami a rasszizmus témakörét járja körül, szóval a Mudboundot muszáj jelölni valamire. Persze ott még nem tartunk, hogy a fekete rendezőnőt jelöljük érte, így marad Mary J. Blige. De mennyivel jobb volt már Holly Hunter a The Big Sickben? Ő is csupán mellékszereplő volt, mégis a film szíve-lelke és humora. Vagy ott van Hong Chau a Downsizingból, persze tudom, hogy ott még nem tartunk, hogy az ázsiai színészek Oscaros alulreprezentáltságáról beszéljünk. Most nem ez a téma, pedig megdöbbentő számokat kapnánk. De majd egy következő botránynál, egy következő évben esetleg ez is előkerülhet.

Összességében azért sok mindennek örülhetünk az Oscar-jelölések kapcsán. Mi, magyarok főleg. A Testről és lélekről mellett annak is, hogy mennyire nyitott volt Oscar egy vízi szörny és egy néma takarítónő szerelmére, hiszen a The Shape of Water 13 jelöléssel vezeti a mezőnyt, és ebben a műfajban korábban ritkán termett babér az alkotóknak. Alapból elmondható az, hogy a megfiatalított és felszínezett, az Oscar-megmondóember, Harvey Weistein árnyékából kilépő Akadémia szívesen nominált a zsánerétől eltérő filmeket, gondolok itt a Baby Driver, a Blade Runner 2049 és a Star Wars: The Last Jedi szépszámú jelölésére. Az is boldoggá tesz, hogy Rachel Morrisont megérdemelten jelölték a Mudbound operatőri munkájáért, bár az elszomorít, hogy 2018-ig kellett várni a kategória első női jelöltjére. Örülök annak is, hogy először ismerték el egy szuperhősfilm forgatókönyvét a műfajban kifejezetten atipikus Logannek hála. A sportlegenda Kobe Bryant Oscar-jelölése is üde színfolt a Dear Basketball című rövid animációsfilm alkotójaként. Nagyszerű, hogy a legendás John Williams immár 51. Oscar-jelölésével újabb rekordot állított fel. És hogy a szintén zseniális Roger Deakinsnek végre tényleg esélye van megnyerni az első operatőri szobrát a 14. jelölésével. Annak is örültem, hogy a tipikus vagy éppen grandiózus mondanivalójú betétdalok közé befért Sufjan Stevens gyönyörű melódiája, a The Mystery of Love is. Ugyanakkor még jobban örülnék, ha ez az újító gondolkodás leszámolt volna a képmutatással és álszentséggel is. Mondjuk a Wonder Womant legalább nem jelölték legjobb filmként (sőt, most látom, semmire), pedig nem volt rossz mozi, de azért na...

És ismét hangsúlyozom, a nők mozgalma mellett állok teljes mellszéleséggel. Kötelességemnek is érzem, mert egész életemben csodálatos nők vettek körül, mindig támaszaim voltak, szinte mindent tőlük tanultam, és soha egyetlen pillanatra sem gondolnám azt, hogy kevesebbet érdemelnek, mint én. Sőt. Ráadásul ahogy sokuknak, nekem is lennének metoo-s történeteim, de nem a nagyvilágra tartoznak, hanem arra a szűk körre, akiknek merek róluk beszélni. Mert az segít igazán, ha azokkal meg tudja osztani az ember, akikre számíthat. De ehhez kellenek a nyilvánosság előtt bátran felszólalók is, a forradalom vezérei, a példaképek. És azt is tudom, hogy ez most nem az én időm, a mi időnk, hanem a nőké. És megérdemlik. Ezért konklúzióként mégis elfogadom az Akadémia állsáfoglalását, mert egyetlen érv mellettük szól. Ez egy olyan fórum, ahol sokakhoz juthat el az üzenet. Az üzenet, miszerint egy nő is felveheti a vállára a kamerát, és lehet belőle Oscar-jelölt operatőr. Egy nőt is jelölhetnek Oscarra rendezőként. Nőkről szóló történetek is lehetnek izgalmasak és hozhatnak hatalmas bevételeket. Nincs különbség. Nem szabad, hogy legyen. De arra a világra, amiben erre nem kell sokszor hamis gesztusokkal felhívni a figyelmet, még várni kell. Addig marad ez az Oscar-jelölt lista.